Nagyon sokszor láttam utazásaim során, hogy az emberek nem tudtak örülni, nem tudták megélni az éppen aktuális pillanatot. Csak az volt a fontos számukra, hogy elkészüljön a legfrissebb szelfi a közösségi oldalukra. A látványosság ahol épp voltak, az látszólag egyáltalán nem is érdekelte őket. Fel sem fogták, hogy milyen szerencsések, hogy van egészségük, pénzük és lehetőségük az utazásra. Véleményem szerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni a mának a megélésére, hiszen a múltat már nem tudjuk megváltoztatni, a jövő pedig nincs a birtokunkban.
Több olyan daganatos beteggel találkoztam életemben, akik szégyenkeztek a betegségük miatt. Ezt soha nem értettem, de amíg a diagnózisra vártam, addig éreztem, hogy ez nálam is probléma lesz. Én úgy voltam vele, hogy semmilyen más daganatos betegséget nem szégyelnék, hiszen nem tehetek róla, csak ezt az egyet.
Az előző posztomban írtam arról, hogy mindig is tudtam, hogy egyszer nekem harcom lesz a méhnyakrákkal, így egyáltalán nem ért váratlanul. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, mert akkor már hosszú hónapok óta komoly tüneteim, és fájdalmaim voltak. Bíztam benne, hogy a kezelés hatására jobban leszek.
Már fiatalon befészkelte magát az a tudat a fejembe, hogy egyszer nálam ki fog alakulni a méhnyakrák. Nem félelem volt ez, egyszerűen csak ott volt bennem egy mély meggyőződés ezzel kapcsolatban. Így utólag azt gondolom, hogy ez egy figyelmeztetés lett volna, hogy figyeljek oda mert itt van az én gyenge pontom. Ha valamikor, valamiért elindul a szervezetemben egy rosszindulatú daganatos folyamat, akkor az itt lesz.
3 hét múlva végre elkészült a citológia. Egy ASCUS leletet kaptam, ami mögött kis százalékban meg szokott bújni rosszindulatú daganat, ezért visszamentem a nőgyógyászhoz. Biopsziát vett, aminek az eredményére 2 hetet kellett várni. Mivel nem sikerült jól levenni, ezért tévesen nem igazolt rosszindulatú folyamatot, „csupán” krónikus cervitist. Erre az eredményre az orvos Colpofix-kezelést javasolt 3 hónapig. Összesen tehát 5 hetet várakoztam egy hamis eredményre.
Fogalmam sincs, azóta se. Egy átlagos dolgozó nő voltam, akinek 18 éves kora óta folyamatosan volt munkája. 12 órás műszakokban dolgoztam egy olyan munkakörben, ami fizikailag is, és mentálisan is rendkívül megterhelő. Nem voltam sokat beteg, nem jártam gyakran táppénzre, mégsem vette senki komolyan a súlyos tüneteimet.
Gyökeresen megváltozott az elmúlt hónapokban az életem. Sikeresen csatát nyertem (remélem a háborút is, de ezt még nem lehet kijelenteni) egy daganatos betegséggel szemben. Néhány hete lett vége a kezeléseknek, fizikailag még erősödnöm kell, szellemileg már kezdek jobban lenni. Most kezdem felfogni a velem történtek következményeit. Súlyos erkölcsi és anyagi károkat okoztak nekem az akkori orvosaim.